Midayoi – A harc

By: Mido & Yume

19.  Meikyoushiujia no Hou

Mido úgy érezte ezer év telt el azóta, hogy lehunyta szemeit. Nem tudta hol van, nem érzett semmit. Minden fájdalom mentes és üres volt. Talán tetszett is neki ez az állapot. Nem is akart már felébredni. „Olyan jó így!” – gondolta.

Hírtelen hideg fuvallatot érzett az arcán, ami oly jeges és erős volt, hogy érzékei veszélyt sejtve hívni kezdték vissza a valós világba. Csak nagyon lassan tudta ki nyitni a szemét, és nem is érezte valami kellemesnek az ébredést. Kagura vörös szemei néztek vissza rá unottan és bágyadtan.

-          Azt hittem már kicsinált az a nyomorult! – húzta el a száját majd felegyenesedett fel a Szélboszorkány.

-          Kagura? – ült fel meglepetten a lány.

-          Amint látod.

-          Mit akarsz? – csúszott hátrébb a nőtől Mido.

-          Ne féljél. Csak ugyan azt, mint te! Ki jutni innen! – nézett a messzeségben csillogó tó felé Kagura.

-          Mi ez a hely? – kelt fel a lány és tekintetét körbefuttatta az oszlopok között.

Mindenhol vörös márványoszlopsorok, rózsaszín virágszirmok és hatalmas üresség.

-          Annak a hamis tennyonak az illúziója. Minden a mohóságom miatt van! – füstölgött a démon.

-          Értem. – sóhajtott nagyot Mido – Ebben látom egyet értünk! De hogy lehet innen kijutni?

-          Sehogy! – jött a tömör hideg válasz.

-          Azt nem mond, hogy itt ragadtunk örökre!

-          Hiszen már olyan sincsen, hogy örökre. Az idő megállt, ha nem vetted volna észre! – mutatott a tó felé Kagura csukott legyezőjével.

-          Hogy mi történt? – Mido az oszlopok között egészen a kastély hatalmas teraszáig sietett.

Ott aztán csak döbbenten meredt a rideg, kietlen vidékre, ami immáron körül ölelte a tavat. A kiszáradt fákra, korhadó gyökerekre, fagyott vízre. Lassan az, az érzése támadt, hogy nem is a saját szemével látja ezeket. Mintha csak egy tükrön átnézné a tavat. Ahogy erősödött e felöli hite hírtelen, mintha csak hatalmasat pattant volna a füle. De ezt a hangot a mögötte unottan álldogáló Kagura is hallotta.

-          Mi az ott? – bökött a távolban kissé homályosuló foltok felé fejével.

Mido követte a tekintetét majd összehúzott szemekkel fürkészni, kezdte a távoli négy nagy egymással szemben álló árnyfoltot. Az lassan tisztult, és alakok jelentek meg benne. 

-          Azt hiszem tükrök. – válaszolta.

-          Világos, a kastély a tükör mögött. Az illúziók és köztük az egyik a valós világ. – csillantak fel a Szélboszorka szemei.

-          Arra ki juthatunk, nem? – kérdezte reménykedve a lány.

-          Én is azt hiszem. Habár valami továbbra sem tetszik. – kémlelt körbe a démonnő.

-          Mi?

-          Ilyen könnyen lehetne meglépni innen? És egyikünkön sem hatott az idő átok…

-          Nem tudom. Rajtam nem tud hatni, én nem ehhez a korhoz tartozok. És lehet hogy az illúziókban nem ugyanolyan az ereje. – vont vállat a lány és továbbra is a távoli fekete árnyakat figyelte.

-          Talán. Vég ül is mindegy.

-          Az. – vett mély levegőt Mido – Kagura, el tudnál vinni mindkettőnket a szelekkel azokhoz a foltokhoz?

A Szélboszorkány habozott, szemét a lány és a távol között ingatta, és látszott erősen gondolkodik a kérdésen.

- Mért is ne! – mondta végül, majd kihúzott egy tollat a hajából.

A következő pillanatban már a kísértet világ közepén a tó felett repültek. Lassan közelítették meg az első homályos foltot. Valóban egy hatalmas tükör volt. Kagura lelassított előtte és mind ketten megpróbáltak átlátni rajta.

- Látsz valamit? – kérdezte a szélboszorka.

- Csak távoli mozgó foltokat. Vigyél közelebb! – válaszolta Mido.

A toll közelebb lebegett, majd a lány kinyújtotta a kezét és megérintette a fénylő felszínt. Az fodrozódni kezdett, mint a megzavart nyugvó víz. Ahogy a lány keze hozzáért, kissé kitisztult, majd újra összezavarodott. Csak egy másodperc volt az egész, Mido már vissza is kapta a kezét:

- Ez nem az! Sangoék vannak ott egy ugyan ilyen világban.

Tovább repültek. A következőben Inuyashát látták, az sem tűnt túl bíztatónak. Végül is a harmadik mellett döntött Midayoi. A palotát látta nagyon távol és kicsiben, de valami azt súgta neki, ide kell átjutniuk. Kagura megszüntette a repülést és a hatalmas tükör előtt álltak meg mindketten a különös jégen.

-          Biztos vagy benne? – kérdezte rosszallóan.

-          Igen, menjünk! – válaszolta a lány.

Egyszerre léptek be abba az árnyékvilágba, de csak egy lépést tudtak tenni. Ott aztán hirtelen minden szikrázni kezdtek és fájdalmasan visszatántorodtak. Már csak a jégen csücsülve vették észre magukat.

-          Látod még sem olyan könnyű! – sóhajtott nagyot a lány.

-          Hát nem.

-          Ki kéne találni valamit.

-          Ki.

-          Kagura, milyen gyors a te szeled? – kérdezte kis idő múlva Mido.

-          Amilyennek csak akarom. Mért?

-          Tudnál követni egy nyílvesszőt? – kérdezte.

-          Természetesen.

-          Akkor van egy ötletem, figyelj!

Mido részletesen elmagyarázta a tervét. Pár perc múlva már mindketten újra a Szélboszorkány tollán lebegtek. A lány megfeszített íjat tartott a kezében.

-          Mehet? – kérdezte miközben menekülésük útvonalára célzott.

-          Mehet!

A nyíl elszállt, kék aurával törve utat magának a térben. A tollat mintha csak a világ összes szele hajtotta volna repült a vessző után, és annak fényes nyomában eltűnt a tükörben.

-          Inuyasha! – hallotta a hanyou valahonnan messziről.

Először nem tudta honnan jöhet körülötte csak a kopár tavat és a távolban a lepusztult partot látta. Távoli suhogást hallott, és mire felnézett Sango Miroku Kohaku és Shippou landoltak mellette Kirarával és Kosimoval.

-          Ti jól vagytok? – kérdezte a fiú örömmel.

-          Igen! Hála Kagome gyógyszereinek! De ő hol van? – kérdezte Sango hadarva.

-          Kaguyánál a palotában.

-          Világos.

-          Hé, de hol a palota? – szólt közbe Shippou.

Ahogy körbe néztek ők is, észrevették, a hegy a palota és minden, ami a tavon volt egyszerűen eltűnt. Végül Miroku törte meg a csendet:

-          Azt hiszem, tudom hol. Nézzetek le!

És valóban. Mintha csak egy üveglapon álltak volna. Alattuk rózsaszínen fénylett a telihold, árnyékot vetve a hegynek, ami tetején ott tündökölt a tennyo palotája. Pár perces néma csenddel adóztak a látványnak és a döbbenetnek. Végül újra Shippou szólalt meg:

-          Inuyasha!

-          Hagyjál! Ki kéne találnunk valamit! – fordult társaihoz a fiú.

De a kis róka démon csak nem hagyta annyiba, felugrott a fiú vállára és kényszeríttette, hogy újra lefelé nézzen:

-          Mi mozog ott? – kérdezte félve.

Újra mindenki a lábfeje felé nézett. És valóban. Valami a túloldalon a palota felé tartott és nagyon is energikusan. Furcsa jelenség volt, így fejen állva fel sem tudták először ismerni. Csak egy fehér alakot láttak, mellette világoskék derengő csíkkal. Ami a legfurcsább volt, hogy a közeledő alak mellkasán valami hófehér fénnyel világított, így furcsa árnyékot adva arcának. Lassan elhaladt alattuk, és már éppen feladták a reményt, hogy felismerik, mikor az idegen lenézett.

Inuyasha még soha életében nem örült meg ennyire ennek az arcnak. Az aranysárga szemek hidegen néztek le rájuk, habár nem tudhatták, hogy nem látja őket.

Sesshoumaru érezte, hogy van valami fontos a tükörsima jég alatt, ám semmit nem látott. Hitt a megérzéseiben, de most mindennél fontosabbnak tartotta, hogy Midayoi nyomára akadjon. Fejében egymást kergették a gondolatok, nem értette hogyan képes mozogni az időblokádon belül. Végül folytatta útját a palota felé, és eltűnt Inuyasháék szeme elől.

-          Sesshoumaru. – tette meg a nagy megállapítást a szerzetes.

-          Gratulálok! – nyugtázta Sango.

-          Indulás! – jelentette ki Inu.

Előrántotta a Tetsusaigát, ami a kezében vörösre váltott. Lüktetett párat majd a hanyou lecsapott vele a furcsa jégre.

Ahol a kard pengéje hozzá ért, nagy lilán vibráló lyuk keletkezett. Először mindannyian csak nézték, majd Kohaku mozdult először. Nekifutott majd eltűnt a lila fényben. Utána Sango, Kirara, Kosimo és Miroku is eltűntek abban. Végül Inuyasha is beugrott, csak Shippou tétovázott. Ám amikor megpillantotta, hogy a lyuk szűkül rémülten, vetette bele ő is magát.

Kis csapatunk újra folyósokon volt, és Inuyasha vezetésével meglátogatták az önelégült Kaguyát. Persze őt nem érte váratlanul a támadás. Könnyűszerrel ellenállt nekik, Sangot a saját bumerángjával, Mirokut indáival tette harcképtelenné.

Miután Inuyasha közvetlen kezdte támadni a tennyot, az is harcmodort váltott. Hajából tűt húzott elő, ami aranysárga karddá változott a kezében. Sokáig csattogtak a pengék, míg végül Kaguya puszta kézzel megragadta a Tetsusaiga pengéjét, ami persze Inuyashát teljesen összezavarta. Végül is a tennyo lefegyverezte a fiút. A kard pörögve a falba fúródott majd visszaváltozott rozsdás ócskasággá.

Inu erre puszta kézzel támadt a nőre, mire az visszaröppent tükre mögé, és halk ismeretlen szövegű varázsigét kezdett mormolni. A tükörben megjelent a tomboló teljes démon Inuyasha képe.

-          Mit csinál? – kérdezte halkan Miroku kezét sebeire szorítva.

-          Én a végtelen sötétség úrnője teljesítem szíved legtitkosabb vágyát! – váltott érthetően Kaguya, mire a tükörből fény szökkent elő és a hanyou felordított.

-          Inuyasha! NE! – kiabálta torka szakadtából Kagome, de ez már mit sem ért.

A hanyou változni kezdett. Arcán lila méregcsíkok jelentek meg, karmai megnyúltak, arany szemei vérpirosba csaptak át. Kegyetlenül ordított, miközben a tükör folyamatosan lüktetett. Aztán Kaguya éppen befejezte volna a varázslatot, amikor is valami történt.

Valami berobbant a terembe, átszakítva a mennyezet egy részét, és félre taszította a vergődő Inuyashát. A porfellegben csak kardok villanása látszott, és egy kellemes női hang csendült:

-          Seikeryuuha! – kiáltotta erőteljesen.

-          Micsoda? Fényörvény? – kérdezte az ébredező Sango mellett a szerzetes.

És valóban. A kavargó törmelék és porfelhőt vörös és arany fények törték át. Örvénylő tölcséreket alkottak és a tennyo felé szálltak. A tölcsérek között néha kis világoszöld buborékszerű teniszlabdányi gömbök tűntek fel, majd körbefonták Kaguya alakját.

Mindenki szemeit eltakarva fordította el a fejét, ám a fény természetellenes gyorsasággal eltűnt. Kaguya tükréből egy fekete gömb szállt ki, ami elszívta az egész támadást majd fehér villanások között nőni kezdett:

-          Rám az ilyen csapások nem hatnak! – nevetett gonoszan a tennyo.

A por elült és a gerendák között Mido ált kezében a két kard izzott. Fáradságnak csöppnyi jele sem látszott rajta. Haja rendezetten simult a fényes acélpánt mögött, vértje meg megcsillant a fényben. És ami a legmeglepőbb volt mosolygott. De ez a mosoly se nem volt tündéri, se nem volt bájos, és semmi jót nem ígért. A lány szemeiben mintha vörös lángok táncoltak volna.

A fekete gömb óriásira dagadt, mire a tennyo elégedetten elhúzta a száját:

- Már megint te, te fél vér? – kérdezte szánalmasan – Inkább halj meg!

A fekete gömb nagyot szikrázott. A lány a pillanat töredéke alatt rakta el a kardot és jobbjában már íját, szorongatta.

- Pont erre vártam, hamis tennyo! – válaszolta.

A fekete gömbből kicsapott saját támadása, mire Mido kezében az íj kéken égni kezdett és visszaküldte azt egyenesen Kaguyára. A nő felvisított, ám Midayoi sem úszta meg. A gömbből hírtelen 3-4 támadás csapott ki, amik már soknak bizonyultak az íj és a védőpajzs számárai is. Mido elveszett a támadásokban.

Mire minden elcsendesedett a lány a földön feküdt. Nem volt eszméletlen, csak képtelen volt megmozdulni. Csontjai nagy része szilánkosra törött, ami nem is volt még magában akkora probléma, hiszen erejét és a démonok gyors regnálódását felhasználva egy kettőre jobban lehetett volna. De a legnagyobb gond az volt, hogy a támadás során leszakadt a vörös köves medál a nyakából. Ennek a ténynek hatalmas jelentősségét csak ő látta át, ezért hogy időt nyerjen halottnak, tetette magát.

Kaguyát viszont jól megtépázta a nem várt támadás, de a nő sebeit villám gyorsan gyógyította a csodálatos talár. Pár pillanat múlva már egyenesen állt kezében a tükrével:

-          Bocsáss meg hanyou, hogy megvárakoztattalak. – nézett az eddig a földön vonagló Inuyashára, majd újra kántálni kezdte a szöveget – Most pedig lepecsételem az emberi szívedet a tükörben!

-          Az, mit jelent? – kérdezte Sango rémülten.

-          Azt, hogy ha egyszer teljesen szellemé vált soha nem változhat vissza! – válaszolta a szerzetes.

-          Inuyasha! Küzdjél! Ne engedelmeskedj neki! – ordította könnyei közül a tehetetlen Kagome.

-          Miroku, tegyél valamit! – visította Shippou is.

A szerzetes felállt, és a már majdnem teljesen átalakult Inuyasha elé lépett.

- Inuyasha ne engedj neki! Nem akarsz te Kaguya játékszere lenni! – ragadta meg a fiú vállát.

- Inuyasha! Öld meg nekem a szerzetest! – szólalt meg a tennyo.

- NE! – sikított egyszerre Kagome és Sango. 

A segítség pedig megérkezett, akármennyire is nem vártak már rá. Fehér villanás tört be az oszlopok között. Olyan gyorsan mozgott hogy szem nem bírta követni. Inuyasha karmai ugyan megindultak a levegőben, ám egy másik kéz villant és Inu ájultan borult a földre a jól irányzott ütéstől. Ugyan az orra vérzett, de mire felébred már hűlt helyét, sem találja a sérülésnek.

- Már megint te! – visította fülszaggató hangon Kaguya.

A fény alakot öltött és Sesshoumaru állt újra előttük. Arca szokásos érzéketlenséget mutatott, szemei sem rebbentek, még az indulat szikrája sem látszott bennük. Egyenesen a nő szemébe nézett.

- Mért nem hatott rajtad az időblokádom?

- Takarodj az utamból HAMIS TENNYO! – válaszolta Sessh.

- Értem már! – nézett a szellem nyakában vakítóan csillogó valamire Kaguya – Az a tárgy, ami a nyakadban van…

- Nem mondom még egyszer. Takarodj, vagy meghalsz!

- Ugyan mit akarsz te! – a nő kezében megvillant a tükör – Csak egy gonosz és sötét démon vagy! Hajts fejet a Sötétség előtt!

Mindenki megdöbbenésére, a tükör ugyan azt kezdte csinálni mint Inuyashánál, és ami még rémisztőbben hatott, a férfi szép sárga szemei vörösen felragyogtak. Kaguya felkacagott, de korai volt még az öröme. A szellem baljában kék penge villant, mire mintha csak a tükör megfagyott volna, mindennek vége lett.

-          Hogy lehet ez démon? De mindegy! Akármilyen sötét is a lelked, én bele látok! – azzal a tükör újra villant, de most másképpen – Hüm milyen érdekes!

Sessh nem válaszolt a Tenseiga helyett már a Toukijin villant a kezében, csak a szellemirtó lány hangja állította meg:

-          Sesshoumaru, ne! Midot is így ütötte ki! – kiabálta torka szakadtából.

A mondat tartalma nem érdekelte a démont, de amikor meghallotta azt a bizonyos nevet, mintha mágnes rántotta volna vissza.

- Örülök, hogy meggondoltad magad. Úgy is ritka példány vagy. Tisztavérű szellem, aki egy korcsot szeret. Mennyivel jobb lenne, ha az a lány is tisztavérű lenne nem? – heherészett Kaguya, majd mielőtt valaki bármit is tehetett volna a tükör villant.

A mozdulatlan Mido testét fény ölelte körbe. A lány érezte, hogy visszatér az erő tagjaiba. Egy pillanatig azt hitte ilyen gyorsan sikerült a gyógyítás. De amikor valami kényszeríttette, arra hogy lábra álljon már tudta, hogy nem stimmel minden. A következő pillanatban már a saját tükörképével nézett farkas szemet.

Kaguya újra mondani kezdte a varázsigét, ami Midora olyan hatással volt mint a jelenleg ájult Inuyashára. A lány háta megrogyott, és fájdalmában felsikoltott. Haja mélyvörös színű lett, szemei karmazsin színben felragyogtak, miközben szemfogai kissé megnőttek.

-          Őt is démonná fogja változtatni! Sesshoumaru csinálj valamit! – kiabálta Kagome miközben erősen próbált szabadulni.

Még mielőtt a szellem mozdulhatott volna, a transzformáció megállt. Egy kellemes női hang csendült, habár nem látszott ki beszél. Mido fejét mélyen lehajtva állt. Arcát eltakarták vörös fürtjei és azok árnyéka.

-          Soha nem tudsz fölöttem uralkodni! – mondta a hang.

-          Ellen áll! – nyugtázta Sango halkan.

-          Vagy úgy. Szóval te is miko lennél. Nem gondoltam hogy ennyire korcs vagy. De ne erőlködj.

-          Gyenge vagy Kaguya, és akkor is csak egy hamis tennyo maradsz. Nem érdekel a vérem. Erősebb vagyok nálad! – válaszolta a finom és kellemes hang.

-          Azt hiszed? Talán azt akarod, hogy mindenki megtudja a kis titkod?

-          Miről beszélsz?

-          Tudod te azt nagyon jól, hiszen benned él minden dobbanásával… - mosolygott a nő ördö