15. Közjáték

Pár perc múlva már hallották a faluból szűrődő mulatozó hangokat. Úgy nézett ki rajtuk kívül senki nem érzékelt semmit, a tónál történt eseményekből. A két szellem macska egyszerre ért földet Kalde anyó kunyhója előtt. Az anyó a kunyhó előtt idegesen fel alá járkált, majd meglepetten ébredt gondolatai közül:

-          Istennőnek! Hát jól vagytok.

-          Mi igen… De… - kezdte Miroku.

-          Hol van Kagome? –kérdezte az idős papnő.

-          Elvitték. – válaszolta Sango.

-          Éreztem, hogy baj lesz! – sóhajtott Kalde mélyet.

Pár percig némán álltak, időközben megérkezett Inuyasha is, meg Sesshoumaru is elősétált, teljesen ellenkező irányból. Majd csak Mido mellett állt meg.

-          Menj aludni. Szükség lesz az erődre, ha ki akarod szabadítani a barátnődet!

Igazából nem lehettet eldönteni, ki lepődött meg jobban ezen a szavakon a kis csapatból.

-          Az azt jelenti, hogy segítünk nekik? – Mido szemében remény csillant.

-          Ha te azt akarod. – jött a tömör válasz, végül a szellem lassan megfordult és visszaindult az erdő felé.

-          Várj! – állította meg a távozót egy hang.

Egy nem várt hang. Minden szem a lehajtott fejjel álló Inuyashára szegeződött.

-          Köszönöm… - motyogta a hanyou.

-          Ugyan mit? Ne legyél szánalmas! – nevetett fel gúnyosan a démon, és ahogy visszanézett szemében újra a megvetés szikrái pattogtak.

-          Csinálj úgy, mintha nem tudnád! És tudod mit, tagadd is le, hogy Te ne legyél szánalmas! Sesshoumaru nagyúr! – ordította vissza toporzékolva Inu.

A levegő feszülten remegni kezdett a két testvér között, míg a feszültséget villámcsapásként Sesshoumaru hideg gyűlölködő hangja oldotta fel.

-          Hanyou, tudd, hol a helyed a világban! – jött a kegyetlen hideg válasz.

Midayoi szívét jeges ujjak szorították meg ez után a mondat után. Szemei döbbenten fájdalmasan kikerekedtek. Hát ezt nem akarta megélni soha, tudta hogy ezek a szavak nem neki szólnak, de akár intézhetné hozzá is őket. „Tudd hol a helyed, HANYOU! Igen, én csak egy félvér vagyok!” – Mido akaratlanul is zavartan hátrálni kezdett. Erre mindenki rá nézett.

Arca halálosan sápadt volt, szája elfehéredett, és amit csak ő érzett, hogy a szíve remeg. „Tudd hol a helyed hanyou. Soha nem érhetsz fel egy tisztavérű szellemig. Ne álmodozz!” – futottak a gyűlölt gondolatok a fejében, végül ő is menekülni kezdett. Hogy mi elől azt nem tudta. A régóta kínzó félelem, amit a lelke legmélyén rejtegetett most pánikszerűen tört elő: Sesshoumaru előbb utóbb megszabadul tőle, hiszen ő csak egy korcs. Egy keverék.

Mindenki meglepetten pislogott a lányra, a legkevésbé sem értették mi történt vele. Aztán teljesen váratlanul, Mido a hasához kapott és megtántorodott, de csak egy pillanatig. A kis társaság megdermedve figyelte. Még a nagy szellem reflexeit is meghaladták az események őrült gyorsasága. Mido hírtelen sarkon fordult és elfutott, közben rekedt, sírást elfojtott hangon Kosimoért kiáltott.

A szellemcica engedelmesen utána futott, közben átalakult, hátára vette a lányt és a levegőben futva távozott. Maguk mögött csak értetlen és megmagyarázhatatlan döbbenetet hagytak. A meredt csendet Sango törte meg.

- Gratulálok! – rivallt rá az értetlenül pislogó démonra.

Mire az még az eddiginél is butábban nézett rá. Annyira meglepődött, hogy még felsőbbrendű büszkeségét, érzéketlen állarcát is elfelejtette felvenni. A lány idegesen elfordult, kezei ökölbe szorultak az indulattól. Helyette Kalde folytatta.

-          Ezt nem Midayoi előtt kellett volna!

-          De… - Sessh tovább nem jutott az anyó közbe vágott.

-          Gondolkodj! Midayoi is félvér! És már igazán rájöhettél volna milyen állapotban, van! Ez egy félre érthetetlen kijelentés volt. Még ha nem is neki szántad…

Sokáig senki sem szólt, talán az idős papnő szavain gondolkodtak, Sesshoumaru továbbra is értetlenül nézte a kis társaságot. Most már tényleg nem értett semmit ebből a közjátékból. A lelke mélyén átkozta magát mért is éppen halandóktól vár magyarázatot, még soha egy értelmes dolgot nem hallott tőlük. Végül Inuyasha nagy kegyesen keresztbe fonta mellkasa előtt a kezeit és eléje lépett.

-          Most nem küzdök meg veled, de csak Mido kedvéért. Keresd meg és kérj bocsánatot tőle! – utasította mozdulatlan szellemet, pont, úgy ahogy Sangoék szokták neki mondani, oly gyakran.

A kis csapat egyöntetűen bólogatott, majd oszoljt rendeltek el. Tudták kemény napok jönnek el, ha Kagome után indulnak. És kétségtelen volt, hogy ezt teszik. Sango Mido háza felé ment Kirarával, ahol már nagyban az igazak álmát aludta Rin. A két fiú pedig Kaldénál tértek pihenőre és szinte azonnal elaludtak. Nem csoda, hiszen már éjfél is elmúlt. Habár a faluban még távolról de mulatozás hangjai szűrődtek.

Sesshoumaru még pár percig kint állt, majd előre lépett párat. A földön ott feküdt Mido csodaszép, ázott szakadt megviselt kimonója. A démon felvette. Aztán a nő háza felé lépkedett. Odabent, Sango már fekhelyén ült, és csak felnézett, amikor Sessh belépett félretolva a bambusz függönyt. Pár percig némán nézték egymást, bizalmatlanul méregetve. Még soha nem beszélgettek, úgy igazából. Végül a férfi szólalt meg, miközben a megviselt ruhát a földre dobta, majd mellé rakta az eddig cipelt vértet és a prémet is.

-          Halandó! Adj valami ruhát, amit elvihetek neki.

Sango mérgesen pislogva felkelt. Aztán a sötétben matatni kezdett és egy csomagot nyomott a démon kezébe.

-          Tessék. És nevem is van. – azzal visszafeküdt.

Sessh a békésen alvó Rinre pillantott, a kislány boldogan mosolygott álmában. Végül a szellem alakot váltott és elrepült. 

Könnyen tudta követni a nő szagát még a levegőben is, és ezen nagyon meglepődött. Végül egy helyen újra a talaj felől hívogatta az illat. Ott leszállt és megállt a fák között. Mido illatát olyan intenzíven érezte, mint eddig még soha. És legjobban az, lepte meg, hogy folyamatosan saját szagával keveredve érezte. Mintha csak vele járt volna itt.

Lassan elindult az ösvényként tekergő illat után és nem is sokára beérte a lányt. Nem látta de tudta hogy ott van. Hallotta az ütemes szívverést, az elfojtott sírást, és érezte a jelenlétét. Lassan lépdelt a fák között, azon gondolkozott mit mondjon neki. Végül nem volt ideje eldöntenie a kérdést, mert a következő fa mögött ott ült Midayoi. Ölében a pici Kosimo feküdt, édesen dorombolva, hogy vigasztalja gazdáját.

Mido rémülten kapta fel a fejét, és könnyes szemeit az érkezőre emelte. Majd újabb csillogó kis gyöngyszerű cseppek folytak le az arcán. Pár pillanatig némán nézték egymást, végül a férfi lehajolt, és felhúzta a földről a lányt. Mido lábai remegtek, ez látszott bizonytalan állásából. Aztán Sessh mivel szavakat nem talált, magához rántotta a remegő, rázkódó testet. Olyan erővel ölelte át, hogy Mido kényszeredetten felszisszent. Az ölelés csak egy fokkal lett gyengédebb.

Nagyon sokáig álltak így, végül Sesshoumaru megtalálta a szavakat, amikkel jóvátehetné az előzőket.

-          Mido, én rád soha nem mondanám, azt… Én nem úgy akartam! – kezdte.

-          Tudom, de olyan volt… Olyan mintha csak nekem szólt volna…

-          Sajnálom! Ne haragudj…

Midayoi meglepődött a bocsánatkérő szavakon, végül megadóan visszaölelt. Aztán Sessh nagy sokára elengedte a lányt, és megköszörülte a torkát.

-          A felsőm… Visszakaphatom? – kérdezte.

-          Ja. Persze! – jött zavarba Mido.

-          Hoztam neked ruhát. – válaszolta a fel sem tett kérdésre a szellem, kiolvasta a lány szemeiből, mire gondol.

-          Köszönöm.

-          Nincs mit. – nyújtotta a ruhaköteget felé a démon.

Némán álltak, egymással szemben és ismét kényszeredett csend övezte körül őket. Végül Mido lehunyta egy pillanatra a szemeit és sóhajtva elindult hátra felé. A második lépés után egy félelemmel telt hang állította meg.

-          Hová mész? – a kérdés riadtabbra sikerült, mint amilyenre Sessh szerette volna.

Mido halványan elmosolyodott, és a talpát csiklandozó fűre nézett. Sesshoumaru teljesen elbizonytalanodva nézte a fejét lehajtva álldogáló lányt. Nem tudta eldönteni, hogy a nő most mit akar. Először meg ijedt, hogy „talán itt akarja hagyni, de hiszen úgy tűnt, hogy már nem haragszik. És most ez a semmi jót nem sugalló néma álldogálás! Min gondolkodhat?” – hüm – „Egész jól mutat rajta a felsőm. Kicsit nagy neki, a combja közepéig ér. De meg tudnám szokni, hogy minden nap ilyen szép lábakat nézegessek.” – mosolygott a férfi, kicsit félredöntött fejjel.

Mido mintha csak hátra felé is látna, összehúzott szemekkel lassan megfordult, érezve, ahogy a vizsgáló pillantások égetik a bőrét. A démon nem is nagyon próbálta leplezni eddigi gondolatait, lassan centiről centire haladva pillantásával a nő bokájától kezdve felfelé emelte tekintetét. Igazán nem siette el a dolgokat, talán, mert nem is találta annyira vonzónak a lány szemrehányó tekintetét. De végül szép lassan pillantásuk összekapcsolódott.

-          Lehetetlen alak vagy! – sóhajtott nagyot Mido.

A szellem nem válaszolt, félmosolyra húzta a száját, mire a lány is elmosolyodott.

- Lehet, hogy ezért szeretlek! – mosolygott a nő és meglazította a testén az inget, majd hagyta, hogy finoman a földre csússzon.

A démon arcára nem ültek ki se érzései, se gondolatai. Pislogás nélkül, homályos tekintette bámulta a lányt. Csak szemei árulkodtak érzelmeiről. Mido lassan lehajolt, felvette a fűből az inget és kecses léptekkel megindult a szellem felé. Aztán gyengéd, óvatos mozdulatokkal a vállára terítette a felsőruhát, majd visszalépett és felvette sajátjait. Gyors és határozott mozdulatokkal felöltözött. Mikor végzett Sessh még mindig ugyan ott állt, ugyan abban a pózban, inge szétnyitva szállt a szellőben. Mido mellé lépett és megfogta a kezét.

- Fáradt vagyok, menjünk! – mondta, közben a lábánál doromboló Kosimot figyelte.

- Rendben! – bólintott Sesshoumaru.

Egymás kezét fogva sétáltak vissza a faluhoz. Az erdő szélénél aztán a démon megállt, és elengedte az aprócska kezet.

-          Én nem megyek tovább! Végig nézem, hogy rendesen visszaérj, de nem akarok halandók közé menni. – nézett el Midayoi mellett.

-          Egyedül akarsz lenni? – kérdezte a lány.

-          Nem erről van szó. Csak nem akarok oda menni, nem vagyok közéjük való. – felelte kelletlenül a szellem.

-          Ez igaz! De ez csak rajtad múlik.

-          Mido, hagyjuk! Jó éjt! – csókolta homlokon a lányt a férfi és indulni készült.

-          Várj! Akkor én sem megyek vissza!

-          De fáradt vagy! – tiltakozott Sessh.

-          Aludni akárhol tudok!

A démon vállat vont és visszaindult az erdő felé. Midot nem zavarta a közöny, csendesen követte. Sokáig gyalogoltak, messze eltávolodtak a falutól. Végül a szellem egy nagyon öreg és még annál is hatalmasabb tölgyfát talált megfelelőnek éjjeli pihenő helynek. Hátra sem nézett, könnyed mozdulattal felugrott a majd 3 méterre felfelé lévő legelső ágra. Mido hangosat sóhajtott, és megadóan alakot váltott. Pár pillanattal később már hosszú karmos ujjaival tűrte el fürtjeit a hegyes füle mögé. Könnyedén berogyaszttotta a térdeit, és lendületet véve elrúgta magát a talajtól.

Fél úton járhatott az ág felé, amikor is érezte, valami nem stimmel. A semmiből tört rá valami furcsa, ismeretlen émelygő érzés. Látása egy pillanatra elhomályosult. Mire újra tisztán látott, fél lábon billegve állt, és egyáltalán nem az eredetileg kiszemelt ágon. Persze hogy végkép elvesztette az egyensúlyát, és akármennyire is próbált megkapaszkodni valamiben, szédülő feje mindig rosszul koordinálta mozdulatait. Végül megadóan hagyta, hogy a gravitáció visszahúzza tehetetlen testét a földhöz. A pár pillanatig tartó zuhanás alatt azon gondolkodott, hogy vajon mi a nyavalyától lett ilyen kótyagos.

Aztán már csak az egyre növekvő gyökereket és fűszálakat látta, így hogy a becsapódás rémületét tompítsa, lehunyta szemeit és fenekét mutatta a földnek. Végül is nem érkezett el odáig, hogy cseppet sem nőiesen földet érjen. Erős kezek kapták el, és vitték a magasban. Mido már csak a koronáját látta a fának, majd a segítségére siető Sesshoumaru lerakta az egyik vaskos ágra. Száját elhúzva fejcsóválva nézett az esetlen szellemlányra.

-          Ne kérdezd… - sóhajtott nagyot Mido, és újra emberré változott, de állapotát továbbra sem érezte túlzottan fényesnek.

-          Talán fáradt vagy… - jött a bíztatásnak szánt válasz.

-          Lehet.

-          Akkor aludj!

-          Egy fa tetején?

-          Azt mondtad, mindenhol tudsz!

-          Ez nem tartozik a mindenhol hatáskörébe. Azt hiszem megint rosszul, leszek! – nézett le a hold világította mélységbe a lány.

-          Mióta vagy tériszonyos? – pislogott egyre furcsábban a démon, aki teljesen otthon érezte magát a vékonynak nem mondható, de szédítő magasan fekvő ágon.

-          Azt én is szeretném tudni. Hát ez szörnyű! – fújt nagyot a lány.

Sesshoumaru megengedett még egy kis fejcsóválást magának, végül magához húzta a szédelgő lányt. Hátát az öles fatörzsnek támasztotta, egyik lábát felhúzta, a másikat a mélybe lógatta. Finoman kényszeríttette a nőt, hogy dőljön hátra. Mido lehunyta szemeit bízva az erős karokban. A démon lágyan átkarolta a lányt, kimonójának hosszú ujja védőn betakarta azt. A nő hamar elaludt, megnyugtatta, hogy szerelme karjaiban lehet, tudta ennél biztosabb hely nem létezik számára sehol a földön. Szendergés közben is furcsa rosszullétein gondolkodott, de végül a fáradtság győzött elméjében.

Sesshoumaru hosszú órákig nyugodtan ült, átölelve a mélyen és békésen alvó Midot. A lányon gondolkodott. Mint annyiszor álmatlan éjszakáin, csak most valahogy más volt, hogy ennyire közel van hozzá. Hogy érezheti a teste melegét, a szíve dobbanását, lélegzet vételeit, édes illatát. A gondolatnál, mintha csak bizonyítani akarta volna, mélyet szívott a nőt parfümként körüllengő illatfelhőből. Pár pillanatig le is hunyta aranysárga szemeit, elveszve az illat nyújtotta információkban. Merengéséből csak sokára tért magához, és akkor is a lányon gondolkodott. Rajta és saját magán. Aztán pár órával pirkadat előtt a nagy szellem is rövid álomra hunyta szemeit.

Röviddel a hajnal első napsugarainak felbukkanása után ébredezett a két lény a nagy és öreg fa ágai között. A férfi gyorsan ébredt, friss és kipihent volt. Csak karjait érezte kicsit zsibbadtnak. Az ölében még békésen alvó lányra nézett. A sűrű fekete szempillák rezzenéstelenül lehunyva pihentek, a nő lélegzése is teljesen egyenletes volt. Arcán bájos mosoly bujkált, bizonyára szépet álmodott. Hosszú sötét haja kicsit kócosan terült szét a férfi vállán vagy lógott a mély felé. Még szinte gyereknek nézhették volna, csak gömbölyödő formái hazudtolták ezt meg.

A legkülönösebb lassan ébredező párunkban még is nem külsejükben volt keresendő. Pedig már onnan lerítt. A férfinek hosszú ezüstösen derengő haja volt, hegyes fülei, arcán 4 jellegzetes jegy húzódott. Homlokán lila félhold, szemhéjai vörösek, míg írisze aranybarna. Az egyik látszatra egyszerű ember, halandó volt, a másik kinézetére is több száz éves démon, hatalmas erő birtokosa. Joggal tehetnénk fel a kérdést, vajon hogyan kerülnek ezek ketten ilyen módon össze? De mi már, minderre tudjuk a választ…

Sesshoumaru megmozdul, tompán zsibbadó jobbját kihúzza a lány kezei alól. Erre a kis mozdulatra a lány eddig egyenletes lélegzése is felgyorsul. A férfi megropogtatja elgémberedett ujjait, majd félre húzza a nő nyakából kócos fürtjeit. Finoman megcsókolja, miközben halkan keltegetni kezdte:

-          Mido! Midayoi! Ébredj!

A férfi, szerelmes hangján még saját maga is meglepődik, nem szokta meg magától az ilyesfajta érzelmi kilengéseket. Aztán kis gúnyos mosollyal ajkain képletesen vállat rántott, elvégre neki már oly mindegy. Mióta már, hogy nem az a lény, aki volt. Tagadhatatlanul, visszaváltoztathatatlanul ilyenné lett, és a szíve mélyén örül is ennek. Eközben a nő álmosan pislog párat, kicsit nyújtózik, de nem akar felébredni.

- Mido, kicsim! – keltegeti ismét Sessh, kicsivel erőteljesebben.

A lány hatalmasat nyújtózik, felsóhajt és még mindig csukott szemekkel rekedten, megszólal.

- Hogy szólítottál? – kérdezte csilingelő hangján, újabb nyújtózás közben.

- Talán baj? – húzta fel szemöldökeit a férfi.

- Még… - jött az ásításba fulladt válasz.

- Gyere, induljunk, Inuyasha idegbajt kap. – kelt fel a férfi, mire a lány is felült.

- Még egyszer hallani akarom! – mosolygott édesen a lány, miközben ő is felállt a vastag ágon.

- Mido, hagyj már… - nézett el bosszúsan a férfi. – Menjünk!

Többet már nem szólt, csak felkapta a lányt és lelépett az ágról. De még mielőtt elérték volna a földet, mindkettőjük alakja elveszett egy fehér szellem gömbben.

Csak a falu szélén, a magas dombon álltak meg. Addigra Kosimo is utol érte őket, és bosszúsan ásított párat. Mido mosolyogva megcirógatta a nagy macska fejét, amit az, hálásan lehunyt szemekkel tűrt.

A hajnal első sugarai most értek el a mélyen fekvő kis völgybe, áldott fénnyel töltve fel azt. Szinte hallani lehetett, ahogy az emberek ébredeznek. De két ház lakói már teljesen talpon voltak, reggelijüket is elfogyasztották. E felé a két ház felé vette az irányt Sessh és Mido.

Mire elértek Kalde anyó ajtajáig, azon éppen akkor lépett ki indulásra készen kis csapatunk. Sango mosolyogva üdvözölte az érkezőket, Miroku is bizakodón nézte a nap felkeltét, csak Inuyasha tűnt feszültnek.

-          Indulnánk? – kérdezte durván.

-          Persze. – válaszolta Mido megszeppenve a fiú hanghordozásán.

Ez senkinek sem tetszett, Miroku éppen készült volna, hogy megfedje a hanyou, Sesshoumaru éppen indulataival küzdött, hogy helyben megfojtsa, öccsét vagy adjon neki egér utat. A gyilkossági szándéktól viszont a hírtelen változó események hatására eltért.

Kirara felkapta piciny fejét, és a szélbe szimatolt. Nem túl messziről sikoltást sodort feléjük a szél. A cica fellángolt és a meglepett Sangot kezdte el lökődni.

-          Kirara? – lepődött meg a lány.

A macska nem adta fel tervét, újra a távolról jött hang irányába nézett. Sango gondolkodva követte pillantását, majd villámként hasított a felismerés a tudatába.

- Kohaku! – sikoltott nagyot a démon vadász és a következő pillanatban már el is tűnt a kis csapat szeme elől.

Folytatás következik…