XXXII. Élet a palotában

Másnap korán ébredt. Körülötte a két lány szorgoskodott, és amikor észrevették, hogy felébredt ételt raktak elé, és vidáman csevegni kezdtek. Sok mindenről meséltek a lánynak, a palotáról, az itt élő emberekről, Itshiri Nagyúrról, aki hamarosan haza fog érkezni a háborúból és még nagyon sok mindenről. Mido jó ízűen megette a reggelit, majd a lányok ruhát adtak rá és átkötötték a sebeit. Aztán Konchju segített neki felállni.

Mido nehezen gyürkőzött meg a járással. Az elmúlt 3 hét alatt nagyon legyengült, és képtelen volt egyedül sétálni. A két lány mindenben segített neki, mielőtt kiléptek volna az udvarra, a szép kimonóra még egy nagy köpenyt is terítettek, Mido nem értette minek ez a sok ruha. Aztán ahogy kiléptek a teraszra, meglátta. Az alatt a három hét alatt, amíg eszméletlen volt eljött a tél. A lányok vidám csacsogását hallgatva végig sétálták az udvart délelőtt. Gyakran megálltak pihenni, mert Mido nem bírta, de utána folytatták útjukat. Aztán mikor már mindent elmeséltek egymásról és magukról Midot kezdték faggatni.

-          Egyenlőre legyen annyi elég, hogy Midonak hívnak, egy messzi faluból jöttem. Sajnos nem mondhatok mást! – sóhajtott a lány.

-         Ugyan már! – válaszolta nyugodtan Ayuni –Bennünk megbízhatsz. Visszaszereztük a nyakláncot.

-         Pontosan! – fűzte tovább barátnője. – Szerintem te több vagy, mint aminek mutatod magad.

-         Rendben lányok. Egy démonnal utazok együtt, és mi miattunk dőlt le a szent hegy. A belőle kiömlő szellemek közül egy engem elkapott, mert gyenge voltam. Ő nem tudott rajtam segíteni, és elhozott ide. De remélem, nem mondjátok el senkinek.

-         Ő volt nálad tegnap éjjel? – jött a váratlan kérdés.

-         Tessék? – Mido nagyon meglepődött.

-         Jól értetted. Az a férfi volt nálad tegnap éjjel? – kérdezték újra.

-         Honnan tudjátok? – kérdezett vissza Midayoi a választ kerülve.

-         Hát szóval… - dadogta Konchju és erősen elpirult.

-         Az úgy volt, hogy mi kint voltunk… - folytatta a szintén paradicsom piros Ayuni.

-         És mért?

-         Hát, a barátunknál voltunk… - hebegték lányok.

-         Értem! – Mido elmosolyodott.

-         Kérlek el, ne mond az Úrnőnek, mert akkor nekünk végünk. Ránk fogják, hogy tisztátlanok vagyunk, és nem tanulhatunk tovább!

-         Nem fogom, ígérem! És mivel ti is megbíztatok bennem, bevallom hogy igen ő volt!

A lányok összenéztek majd kisebb csend után újra megszólaltak:

- Mido, mi még soha nem hallatunk kedves szellemről. Akkor meg hogy-hogy ő félt téged?

- Az emberek többsége félre ismeri őket! – sóhajtott a lány és visszaindult a szobája felé. – Ő törődik velem.

- Mido, te szereted azt a férfit? – kérdezték már bent a lányok.

- Hogy én? Ugyan már! – hazudta a lányt.

- Pedig csillognak a szemeid, ha róla beszélsz, és egyfolytában mosolyogsz! – vigyorogtak a lányok.

- Elég lányok! Most enni és pihenni szeretnék. És ne legyetek kíváncsiak, mert hamar megöregedtek! – azzal Mido immáron segítség nélkül visszaült fekhelyére.

A napok lassan és fáradságosan teletek. Mido megismerkedett a palotában lakó emberekkel, sokat beszélgetett velük. Napról napra erősebb lett, és már egyedül járt sétálni a hideg ködös időben. A két cserfes tanonccal igaz barátságot kötött, és legtöbb idejét velük töltötte, ha a lányok ráértek. Észrevette hogy az öreg papnő, aki a palota Úrnője, egyben Itshiri Nagyúr édes anyja, gyakran figyeli őt. Próbált nem foglalkozni a ténnyel, hogy valakinek szemet szúrt, és természetesen viselkedni. A mindennapos séta már teljesen szokásává vált reggel. Így történ ezen a reggelen is, itt tartózkodásának 4-dik hetének reggelén is. Nem is sejtette mi minden fog még vele történni ezen a napon.

Hirtelen és nem vártan erősödött fel ebben az utolsó hétben. Sőt érezte spirituális ereje is visszatért. Ám véletlenül, sem mert semmit sem csinálni, nehogy még gyanúsabb legyen. Ma a lányok korábban jöttek hozzá, és mind a ketten gyönyörűen fel voltak öltözve. Midonak lázasan mesélték, hogy a palota ura a délelőtt folyamán haza fog térni, és hatalmas ünnepséget rendeznek majd. A két tanonc teljesen oda volt a boldogságtól, és áradoztak Itshiri nagyúrról.

Alig fejezte be Mido az evést nem várt látogatója érkezett, az Úrnő. Ma kivételesen kedves és mosolygós volt, sőt úgy tűnt bárminek képes örülni a tudattól, hogy egyszülött fia hazatért a harcokból. Hóbortosan mosolyogva lépett a lány szobájába, ahol Ayuni és Konchju földig hajolva tisztelegtek előtte. Mido csak megdöntötte a fejét, annyira még nem volt jól, hogy padlót nyaljon egy unszimpatikus úrnő előtt.

-          Jó reggelt gyermekeim! – köszönt az asszony és egy nagy köteg gyönyörű selyemmel átszőtt kimonót tartott a kezében.

-         Jó reggelt Úrnőm! – köszönt a három lány egyszerre.

-         Ha jól emlékszem Midayoi a neved! – nézett a meglepett Midora.

-         Igen, Úrnő.

-         Rendben. Akkor Midayoi, mivel ilyen szépen felerősödtél, kérlek vegyél részt a fiam fogadásában, üdítő látvány katona embernek, ha a saját házába hazatérve szép fiatal hölgyek veszik körül.

-         Köszönöm a meghívást, de ez azért túlzás! – habogta megdöbbenten a lány, és felettébb gyanúsnak találta az asszony viselkedését, ám kételyei lassan eloszlottak.

-         Ugyan már! Kérlek, öltözz te is ünneplőbe, és vegyél részt a lakomán és a fogadtatáson! – azzal a boldog anya a fellegek közt lebegve kilépett a szobából.

Utána egy darabig néma csend maradt, majd a lányok halk kuncogása hallatszott a sarok felől.

-          Ti értitek ezt? – kérdezte értetlenül Mido.

-         Megbolondult! – suttogta vigyorogva Konchju.

-         Ez tény, de lássuk mit hozott! – válaszolta Ayuni és a ruhákat kezdte bontogatni, de erre mindhármuk szája tátva maradt.

A csomag egy hófehér, arany selyemszálakkal átszőtt, halványzöld és meggypiros mintás kimonót rejtett. A ruha alja a földet súrolta. Övdísz is járt hozzá, egy halványzöld selyemszalag, amit csak lazán átvetve kellett feltenni. A téli hidegre való tekintettel egy gyönyörű tűzvörös köpeny is járt hozzá. Ujjai olyan hosszúra és bőre voltak hagyva, hogy majdnem a földig leértek. A kimonó felsőjének magas állított gallérja volt, szegénye szintén aranyszállal körbefonva, ám vékony de feltűnően mély dekoltázst hagyott. A tűzszín köpenyen arany pánt volt, pont úgy, hogy a kényes ponton takarja a kimonó hiányait, mesteri megtervezés és kivitelezés állttal. A ruhaköteg között még két szép kis saru papucsot is találtak, fésűket, és nagyon különleges hajtűket. Mido furcsán nézegette őket, és óvatosan a kezébe vette őket.

- Mido? – hangzott Ayuni reszkető hangja ahogy a szép kelméket kibontották.

- Igen? – kérdezte az elbűvölt lány.

- Nekem ez nem tetszik!

- Nekem sem! Ez túl szép, túl drága, túl becses. – dadogta Konchju is megilletődve.

- Nekem is gyanús! – húzta el a száját Mido. – De láttátok, teljesen be volt sózva. Biztos csak jó napja volt.

- Lehet, de engem megrémít, ha ilyen kedves! – Konchju fekete hullámos haját birizgálta ujjaival.

- Csatlakozom! – válaszolta Ayuni is.

- Majd figyelünk, nehogy merényletet kövessen el ellenem! – nevetett fel Mido könnyedén.

A lányok is vele nevettek, és ettől kicsit feloldódtak. Aztán megegyeztek benne, hogy Midonak meg kell fürödnie, mert amíg nyílt volt a sebe csak vizes ronggyal tudták törölgetni a testét. Dézsát hoztak be, a tűznél vizet melegítettek, majd segítettek a lánynak megmosdani. Sebei még húzódtak, és néha váladékoztak, de jobbára már csak vastag hegek látszottak. Mido ki sem tudta mondani mennyire jól esik neki a fürdő, úgy érezte újjá szület tőle. Aztán miután lemosdott még áztatta magát egy kicsit. A tanoncok ott sürögtek körülötte, de valami erőltetett csend alakult ki.

- Ayuni! Konchju! Mi van? – kérdezte a lány a forró vízben lubickolva.

- Semmi. – jött a tömör válasz.

- Ti tudjátok, de ha valamit kérdezni akartok, tegyétek.

- Nem, nincsen semmi.

- Nekem mindegy, de viszont én kérdeznék valamit! – szólt a lány és kimászott a vízből, mire Ayuni egyből egy puha fürdőlepedőt nyújtott neki.

- Mire vagy kíváncsi Midayoi-chan?

- Szóval, gondolom mind a ketten nagylányok, vagytok már, úgyhogy beszélhetünk ilyenről. Szóval, arra lennék kíváncsi, hogy amíg nem voltam magamnál, megjött-e…?

- Úgy érted, az, ami a nőknek szokott? – kérdezett vissza Konchju.

- Igen. Mert, hát kellett volna! – és a hasán lévő hatalmas hegre nézett.

- Hát, nem. Egyáltalán, és hát úgy hisszük… - dünnyögte a kérdezett, de Ayuni közbe vágott.

- A gyógyítók úgy gondolják, hogy nem is fog, mert, szóval a seb a gerinced előtt állt meg. Nem tudják, hogyan gyógyult be, de ott bent, mindened szétroncsolódott, és szóval… - nem találták a megfelelő kifejezéseket, és csak dadogtak szegény értetlen Midonak.

- Értem. Szóval úgy gondolják, nem lehet gyerekem? – kérdezte teljesen közömbösen a lány.

- Hát, igen.

- Aha.

Konchju csak értetlenül nézett társnőjére, nem vártak ilyen reakciót. Aztán félve Mido vállára tette a kezét.

-          Előttünk nem kell erősnek mutatnod magad! Mi megértünk!

-          Semmi baj lányok! – és Mido ártatlanul mosolygott.

Aztán megtörülközött és a haját szárítgatta a tűznél. A tanonc lányok teljesen megzavarodtak, és megszületett lelkükben az elhatározás. Váratlanul Mido elé léptek. A lány zavartan feltekintett:

-          Midayoi! Mi megbíztunk benned, sőt vakok voltunk, mert megszerettünk!

-          Igen, de kérlek, ne hazudj nekünk! MOND EL KI VAGY TE! – jött a határozott utasítás.

-          Tessék?

-          Nincsen olyan nő ezen a földön, akit nem törne meg ez a hír! Nincsen olyan ember köztünk, aki azokat a sebeket túléli, sőt meggyógyul belőlük pár hét alatt! Midayoi, bízz meg bennünk, nem árulunk el!

-          Sajnálom lányok, nem tudom, mire gondoltok! – hazudta szemrebbenés nélkül Mido, habár váratlanul érte ez a letámadás.

-          Mido, kérlek, ne kényszeríts erre minket! Bízz meg bennünk! – könyörgött Ayuni, de keze már kimonója alatt volt.

-          Nem tudok mit mondani! - állt fel és fordult el Mido, de közben minden idegszála megfeszült.

-          Sajnálom! – suttogta Konchju is, és az ő keze is eltűnt a kimonó alatt.

A következő pillanatban két szentelt varázs pecsét repült a lány felé. Mido csak némán felemelte a karját, a pecsétek felizzottak majd kéklánggal elégtek. A két lány rémülten hátrált a sarokba. Mido szomorú barna szemeivel rájuk nézett:

- Titeket akartalak megvédeni, azzal hogy hazudtam. De ti lelepleztetek, ezért megkapjátok a válaszotokat. Miko vagyok!

- Én végig sejtettem! – suttogta Ayuni.

- Sajnálom, hogy hazudtatok, csak nem akartam felfedni magam. És nem magam erejéből gyógyultam fel, a meddőségemről meg csak annyit, hogy olyan erőim vannak, hogy ezt elvethetjük. Bocsássatok meg, és könyörgöm, ne leplezzetek le! – sóhajtott mélyet Mido.

- Örülök, hogy végre bízol bennünk! – mosolyodott el Ayuni és mind ketten közelebb léptek a lányhoz, ám a távolból kürt és dobszó hangját sodorta feléjük a szél.

- Mi ez? – kérdezte Mido.

- Lassan itt a sereg! Azonnal öltöznöd kell Midayoi-sama! – hadarta Konchju és már hozta is a szép ruhákat.

- Tessék, mért hívtál engem Úrnőnek? – kérdezte két gombolás vagy kötözés között akadozva Mido.

- Papnő vagy, ráadásul miko, a legerősebb! Minket tiszteletre neveltek! – jött a tömör válasz és már neki is álltak a lány szép hosszú hajából kontyot formálni. A hosszú éles tűkkel nagyon jól bántak, és alig fél óra alatt, mesteri frizurát varázsoltak a lány hajából. Ám Ayuni óvatlan volt és az éles tűk egyik mélyen belefúródott az ujjába. Fájdalmasan ejtette el az éles szerszámot, és átszúrt ujját szorongatta. Mido halkan sóhajtott, majd a fájdalmas arcot vágó Ayuni felé fordult. Bátorítóan rámosolygott és két keze közé fogta a sérült kis ujjat, majd kezei fehéren felragyogtak, és mire elengedte a lány sebesült ujjacskáját, azon se, híre se hamva nem volt a sérülésnek. A két lány szóhoz sem jutott a meglepetéstől.

- Hát erről beszéltem. Szóval, én tutira jól vagyok, meg ha nem is, magamat is tudom gyógyítani. Mondjuk ezt a sebet nem én, intéztem el!

- Midayoi-sama ez hihetetlen! – hüledezett Konchju.

- Köszönöm szépen Úrnőm! – suttogta megilletődötten Ayuni.

- Nincs mit! Én köszönök nektek mindent! – és szívéből mosolygott a két fiatal lányra.

Aztán pár perc múlva a lányok egy nagytükröt hoztak át egy szomszédos szobából. Mido majd elájult a látványtól. Olyan szépnek látta magát, mint még soha. A haja gyönyörű csigavonalas kontyba volt feltekerve, a hajtűknek csak a nagy piros gömb alakú végük látszott néhány helyen. A ruha csodálatosan állt rajta, mintha csak rá öntötték volna. Konchju és Ayuni büszkén nézegették munkájuk eredményét:

-          Igazán gyönyörű vagy Midayoi-sama!

-          Ezt fejezzétek be! Szólítsatok csak Midonak! Mert ezzel lebuktathattok!

-          Igen is Mido-sama!

-          Nem, semmi Úrnőm meg ilyenek, maximum Mido-chan! Rendben?

-          Ha annyira akarod!

-          Köszönöm! – azzal Midayoi elindult, az ajtó felé, a lányok is összehúzták köpenyüket és követték.

Kinn az udvaron ott sereglett az egész palota. Kicsik és nagyok, férfiak és nők egyaránt ott sereglettek a kapu körül, és figyelték a magas dombon felfelé kígyózó díszes sereget. Mido nem akart közéjük furakodni, szokásos reggeli sétájára indult. Aztán, a kíváncsisága még is oda vonzotta őt. Pont addigra ért vissza mire Itshiri nagyúr, vezérei kíséretében megállt a palota udvarán és köszöntötte édesanyját. A fiatalúr valóban jól nézett ki. Mido elég közel került hozzá ahhoz, hogy lássa a férfi hatalmas mélykék szemeit, hófehér bőrét, hosszú copfba fogott sötétbarna haját. Minden zavartatás nélkül bámulta a férfit, mert úgy érezte valahol már találkozott vele, csak azt nem tudta hol. Aztán a délelőtt folyamán az egész sereg beözönlött a palotába. Rengeteg sérültet és beteget hoztak, a katonák fáradtak és éhesek voltak. Már dél is elmúlt mire mindenkit elhelyeztek, mindenki megtalálta a helyét, és a díszteremben megkezdődhetett a lakoma.

Mido úgy tervezte délutánra, visszavonul és éppen szobája felé lépkedett, amikor hallotta hogy valaki utána szól:

-          Hölgyem!

-          Igen? – fordult meg meglepetten Mido a kedves megszólítás miatt.

Itshiri fiatalúr állt mögötte, és ő szólította meg. A lány a tisztelet kedvéért mélyen meghajolt az úr előtt, az intett neki hogy nem kell.

-          Reménykedtem, hogy velünk tart a mai ünnepségen! – lépett közelebb az úrfi.

-          Uram nagyon kedves, és köszönöm hogy rám gondolt! – hajlongott Mido ismét, de a szíve mélyén a fenébe kívánta az egész illemet.

-          Még a neved sem tudom! – szólalt meg a férfi miközben visszafelé kísérte a lányt.

-          Midayoi, uram.

-          Szép neved van! – bókolt a férfi ismét.

-          Köszönöm. – válaszolta Mido, de egyáltalán nem értette, mi folyik körülötte.

Mido csendesen részt vett az ebéden, és tele ette magát a sokféle finomsággal. Ennyi ételt még soha nem látott egy helyen, talán még az ő világában sem. Ayuni és Konchju is jelen voltak, sőt, ők szolgálták fel a lánynak az ételt. Aztán miután szépen lassan a vendégsereg a díszteremben, és a mellette lévő termekben a katonák végigették a menüt, zene és beszélgetés indult. A megfáradt katonákat körülrajongták a palotabeli emberek, és szép szolgálólányok adták kezükbe a szakéval töltött csészéket. Így ment ez egész délután, ám Mido még mindig könnyen elfáradt és úgy döntött visszavonul, ám ismét megakadályozták benne.

A ház úrnője szegődött a társaságába, és kedvesen beszélgetett a lánnyal, mintha csak egy szeretett rokona lenne. Aztán már Mido nem bírta tovább és kibukott belőle a kérdés:

- Már ne haragudjon úrnőm! Nem akarok hálátlannak tűnni, de nem értem mért kaptam ilyen előkelő figyelmet ezen a lakomán?

- Gondolom, rájöttél, hogy az ékköved eltűnését észre vettem. Nem véletlenül vettem magamhoz, aznap amikor megtaláltunk. Furcsa módon úgy éreztem, démoni erő árad belőle. Aztán később megfejtettem. Nemesi családból származol ugye? – kérdezte az asszony halkan.

- Hát nem tudok róla…

- Még soha nem nézted meg az írást a foglalaton. Nyugat címere is rajta van! Ez a medál már több száz éves, de amióta mi tudjuk, a nyugat mindig is erős démonok vezetése alatt állt, akár a kelet. Aztán a nyugati birodalom elesett, de úgy látom a nemesi vérvonal megmaradt. Viszont te nem vagy démon, ami azt jelenti, hogy a nyugat örökösei keveredtek velünk, halandókkal.

- Úrnőm, ezt mind az írásból derítette ki? – kérdezte Mido, és azt se tudta hová tegye a hallottakat.

- Nem éppen. Már 10 évvel ezelőtt kaptam egy jóslatot, miszerint nyugat úrnője visszatér majd. És ez egy nagyon erős személy lesz. Most úgy gondolom te vagy az, és szeretnék jól bánni veled! – azzal az úrnő, hogy a lány ne tudjon többet kérdezni tőle felállt és elment.

Mido gondolataiba merülve tért vissza szobájába, és nem nagyon jött álom a szemére. Szép ruháit levetette és pihenni próbált, de nem sikerült, az úrnő szavai jártak a fejében. „Én lennék a nyugati tartomány örököse? Ugyan már, hiszen még csak nem is ebben a világban élek elméletileg. Saját birtokom van, és ez azt jelenti, hogy hercegnő vagyok? Ekkora marhaságot! Én hercegnő! Ki van zárva! Meg Kalde anyó vagy Sesshoumaru már biztosan rájöttek volna, ha így van! De akkor mért ilyen kedves velem hírtelen mindenki! Mi céljuk lehet velem? Nem hinném, hogy ez mind udvariasság! Sesshoumaru, bárcsak beszélhetnék veled! De nem, kinevetnél, te sem hinnéd el, hogy én hercegnő vagyok. Én sem hiszem!” – azzal lehunyta szemeit, hogy pihenjen, mert könnyen elfáradt még.