|
17. fejezet
2006.11.13. 17:36
17. rész
- Nem akarlak zavarni uram, de szeretnék beszélni veled…
Sesshoumaru olyannyira elkalandozott gondolataiban, hogy teljesen leeresztette védelmét. Észre sem vette mikor jött vissza a kavicsos utacskán az öreg szolgáló. Zavartan bólintott.
- Seya Himéről lenne szó…
- Gondoltam. Ülj le.
Pár perces csend lett, miközben az asszony tisztességes távolságban elhelyezkedett.
- Kérni szeretnék tőled valamit uram – erre a youkai akarata ellenére felkapta a fejét, de nem szólalt meg – Vagy inkább nem is kérni… csak szeretném ha tudnád…
- Mond!
- Seyáról és az ő új erejéről lenne szó. Aggódom érte, éppen úgy, ahogy Hiroko nagyasszony is. – Kiri-san elhallgatott egy pillanatra hogy rendezze gondolatait - Uram egyenesen fogok beszélni. Seya-chan halálos veszélyben van!
Sesshoumaru ugyan olyan arckifejezéssel figyelte az asszony feldúlttá váló tekintetét, mint eddig, ám méltóságosan hallgatott, jelezvén hallani kívánja a folytatást.
- Hiroko nagyasszony és én, öreg szolgálója bizalmas viszonyban vagyunk. Lehet elárulom őt most azzal hogy uramnak ezeket elmondom… de féltem Seyát! – határozottság költözött az eddig bizonytalan hangba – Tudom, hogy a palotában uramnak nem mondanak el mindent. És eddig nekem nem volt módom beszélni önnel Sesshoumaru-sama…
- Térj a lényegre.
- Hai. Seya-chan esküvőjéről és erejéről lenne szó. Ugyanis a két dolog szorosan összefügg. Mert hogy Seya-chan teste haldoklik…
Néma csend lett, majd a férfi lassan lerakta a szakés csészét.
- Mit mondasz? – dühös akart lenni, de szavai alig értek fel egy halk nyögéssel.
- Mind ketten tudjuk hogy a félisteni létforma nem lehetetlen egy halandó testben, de erejének használata már koránt sem veszélytelen saját magára. A hercegnő teste nem képes hordozni azt az erőt melyet nemrég kapott meg. Sőt – az asszony mély levegőt vett – minden egyes alkalommal amikor használja képességeit, sietteti saját pusztulását. Ha jelenlegi állapotában is folytatja ezt az esztelen viselkedést, napokon belül elfogy az életereje… - az idős szolgáló hangja megremegett akarata ellenére.
- Mért mondod ezt el nekem? – a kutyadémon lelkében furcsa érzések támadtak.
- Mert tudom, hogy a Seyako csak is rád hallgatna nagyuram… és te elég erős vagy ahhoz hogy megvédd őt – a démon közbe akart szólni, de Kiricubo inkább gyorsan elhadarta – Tudom hogy erről inkább a hercegnő vőlegényével kéne beszélnem. Még is, úgy érzem neked is jogodban áll tudnod ezt…
- Mit vársz tőlem? – a férfi csendesen beszélt, miközben a lehetséges válaszokon töprengett.
- Nem várhatok semmit uram… Csupán féltem Seyát! Az esküvő nem csak az miatt fontos, hogy ebben az állapotában biztonságba kerüljön… hanem azért is hogy egyszer és mindenkorra elnyerhesse félisteni testét.
Az asszony nem beszélt egyenesen, ám úgy tűnt Sesshoumaru hamarosan megérti a szavak mögött bujkáló igazságot, s ezzel együtt szemöldökei is összeszaladtak.
- Beszélj!
- „Wo-ai-ni” – Kiri lesütötte szemeit – azt hittem uram többet tud egy vén ostoba asszonynál… Hiszen nagyuram is ismeri az ősi nyelvet, noha nem ismerte fel a kanji-t a hercegnő nyakán.
- Nem azt akarom hallani mit nem tudok. Arról beszélj amiről szó van! – a youkai alig bírta türtőztetni indulatait, ahogy egyre jobban kezdte átlátni a helyzetet.
- Egy félig ember félig kami nő életét két periódus határozza meg. Mi emberek úgy mondjuk fogantatástól fogantatásig. Akkor kezdődik, mikor az anyja hasában megfogan s ez az első periódus. Erre az időre le szokták zárni az erejüket, pontosan azért, mert képtelenek vele élni. Ám az isteni külső első jelei megmutatkoznak, ahogy 16 és fél éves lesz a lány, és innentől már nem egy átlagos halandó. És ekkor kell elkezdődnie a második szakasznak… - az idős szolgáló erőteljesen nyomta ki a kell szót.
- Hüm… - Sesshoumaru nem bírt megállni egy meglepett pislogást.
- Seya valójában hanyou. Félvér. Ez a test pedig csak életének és vérének egyik fele csak. A másikba akkor léphet bele, ha áldott állapotba kerül. Ez az egyetlen esélye hosszútávon az életben maradáshoz. Értesz már, uram?
„Az nagy túlzás!” – gondolta a férfi, miközben agya lázasan dolgozta az új információkat.
- Honnan tudod mind ezt? – kérdezte végül.
- Hiroko nagyasszony járt minden után, az én figyelmeztetésemre. Még az esküvő bejelentése előtt. Ezért kell Seya-channak okvetlenül férjhez mennie. Nem az illat miatt, hiszen ő nem démonasszony, az erejét nem veszíti el olyan drasztikusan, de ez a csapda. Ha meg akarja védeni magát használnia kell az erejét. Ha használja a képességeit fogy a szellemi energiája, és ebbe bele is halhat. Így az egyetlen megoldás számukra ez maradt.
- Érthető…
- Hai uram, az. Így a hercegnőt védi a férje, s nem kell használnia az erejét, valamint ha teljesíti asszonyi kötelességét minden bizonnyal teherbe esik, és átléphet a számára kijelölt másik testbe.
Hosszú csend ereszkedett a beszélgetésbe. Mindketten gondolkodtak, ám a szellem hírtelen felkapta a fejét.
- De mi van akkor, ha nem szereti a férjét…?
- Igen. Könnyű szerrel megölheti, vagy faképnél hagyhatja miután mindezen túl van. De addigra már mindennél szorosabb kötelék lesz köztük.
- Vakarimasu. – az asszony figyelmét nem kerülte el a halk sóhaj – És más út nem létezik?
- Nem tudunk róla, hosszú távon Seya csak így maradhat életben. Ezt tudja Hiroko úrnő és Suwatari nagyúr is. Ők a legjobbat akarják neki, és te is tudod uram, hogy Zadei nagyúr megfelelő választás rangjához és politikailag sem utolsó.
- Tudom… - morogta az inuyoukai – És ha Seya nem lesz hajlandó erre? Azt mondtad válságos az állapota. Nem tudna időt nyerni magának anélkül…
- Anélkül hogy nem hal meg? Vagy anélkül hogy lefekszik a jövendőbeli férjével? – kérdezett vissza a szolgáló sokat mondó pillantással. Ám a hangja remegett, hiszen tudta ezzel a hangnemmel az életét kockáztatja.
A hírtelen közbe vágás után éles volt a csend. Az asszony nézése egyértelmű volt, a múltról mesélt. A démon a szúró pillantásra akaratlanul nagyot nyelt, felismervén, hogy ez az onna a legkisebb részletekig tisztában van itt mindennel. Ám úgy nézett ki hogy van még mondani valója, csupán nem biztos benne, hogy helyesen teszi-e ha elmondja.
- Hallani akarom!
- Hiroko úrnő megtiltotta… én még is úgy érzem…
- Beszélj!
Ismét csend lett, végül az asszony beadta a derekát. Feszülten körbe pislogott, majd halkabbra vett hangon folytatta.
- Elmondom uram, de… – sóhaj – Az egyetlen mód arra hogy egy félig kami onna felvehesse az őt megillető testet csupán úgy lehet ahogy már mondtam. De a probléma gyökere nem ez, hanem az illető életerejének fogyása. És ezt meg is lehet akadályozni azzal, ha nem harcol – a démon mérgesen fújt egyet, mire Kiri bólintott, jelezvén ő is lehetetlennek tartja ezt Seyánál – de az életerőt vissza is kapják az isteni lények, akkor ha közel kerülnek a mennyekhez… Hiszen ők nem ehhez a világhoz tartoznak…
Sesshoumaru arcára kiülő értetlenséggel nézett a nőre. Kiricubo kínosan fészkelődni kezdett, miközben hol ide, hol oda nézett. Aztán pár pillanat múlva ismét a férfire pillantott, aki csak az előbbinél is éretlenebbül meredt rá. Lassan halvány pír jelent meg orcáin, majd segítség gyanánt kibökte.
- Ugyan uram, te is ismered ezt a módszert… Amikor egy férfi és egy nő lelke egy közös pillanatban megláthatja a mennyek gyönyörét…
Csend lett. Némán meredtek egymásra, ám az asszony egyre kínosabban érezte magát, ahogy a szellem arcáról lefoszlott az értetlenség, míg nem az aranyszín szemek hírtelen megvillantak. Aztán Sesshoumaru kivágta, amit levont tanulságnak, mitől Kiri-san minden egyes hajszála dacolva a gravitációval égnek állt.
- Szóval, ha valaki magáévá teszi Seyát, akkor az életereje visszatért?
Farkas szemet néztek, tudván mindketten mi van a kérdés mélyén. Aztán az asszony nagyot sóhajtott, és pont mikor szólásra nyitotta volna a száját, egy alak jelent meg előttük. Egész eddig lábujjhegyen osont feléjük, gonosz grimasszal, amiért fel sem figyeltek érkezésére.
- Ti meg mit pusmogtok? – kérdezte Seyako félre húzott szája körül ördögi vigyorral.
Sesshoumaru ha nem tartotta volna szánalmasnak legszívesebben sikított volna egyet. Egyáltalán nem látta mikor közelítette meg őket a lány, és ahogy váratlanul bedugta a fejét a látóterükbe… Elfojtott lihegéssel törölt le két verejtékcseppet, miközben belegondolt mit kapna Seyától ha az utolsó félmondatát, meghallotta volna.
- Seya-chan, ez nagyon modortalan, illetlen és főleg rémisztő volt! – Kiri-san remegve markolászta kimonóját a mellkasánál, mint aki kiugrani készülő szívét tuszkolja vissza.
A hercegnő szélesen elvigyorodott majd minden nőiesség nélkül fuldokolva nevetni kezdett, ahogy a két beszélgető rettent arckifejezését végig mérte. Fulladozva guggolt le eléjük, még a könnyei is kicsordultak. Sesshoumaru rángatózó szemöldökökkel elfordult.
„Ostoba lány! Sosem jön meg az esze, még így sem, amikor tudhatja mennyi veszítenivalója van!” – aztán ahogy visszanézett, elszállt minden dühe – „Még mindig elámulok rajta. Senkit nem ismerek, aki ilyen lehetetlen módon tudja váltogatni a hangulatait. Csak egy szó vagy egy mozdulat kell és ő már teljesen más mint az előző percben!”
Nem maradt több idejük mérgelődni vagy nevetgélni, hírtelen erős kopogás hallatszott a kertkapu felől, mire Seya is azonnal elcsendesedett. Rossz előérzettel, immár halál komoly tekintettel egyenesedett fel. Aztán még mielőtt valaki elindulhatott volna ajtót nyitni, a kapu kitárult.
- Jó estét Hime! – hajolt meg formálisan a démon, majd miután a kaput becsukta már csak a csengők lágy csengése hallatszott az udvaron.
Mindenki talpon volt, mikorra a férfi megindult a kavicsos kerti ösvényen. Közben röviden megcsodálta a tavacskát, és szemeit a házon is végig futatta. Kiricubo lassan a shoujiig hátrált. Egy pillanatra eltűnt, majd katanával a kezében jelent meg.
- Arra semmi szükség… - legyintett az érkező mielőtt megállt volna a pongyolába öltözött lány előtt.
- Egy szamuráj házába lépett be uram, így a tisztesség megköveteli, hogy szamuráj módjára fogadhassa önt a hercegnő! – Kiri-san fejet hajtva válaszolt, majd eltűnt immáron végleg a házban.
- Késő van már a látogatáshoz! – Seya szemei vészesen összeszűkültek, miközben balkézbe vette a hüvelybe zárt pengét – Talán bocsánatot kérni jöttél?
- Kedvesem, a magánügyeinket majd négyszemközt megbeszéljük a palotában… Most nem hozzád jöttem!
Feszült csend lett, mit csak halk fegyvercsörgés tört meg. Sesshoumaru lelépett a gangról, majd a lány előtt megállt. Zadei formálisan biccentett, mire ugyanezt megtette a kutyadémon is.
- Nem akarok vérontást Sesshoumaru-san. Azért jöttem, hogy megkérjelek, ne maradj itt éjszakára. Nyílván megérted hogyan érzek, hiszen jegyesem házában töltenéd így az éjjelt, egyedüli férfiként.
- A hercegnőért nem kell aggódnod. Tökéletes biztonságban lesz, hiszen egyedüli férfiként is képes vagyok megvédeni… - az inuyoukai ugyanolyan álkedves, formális hangon válaszolt.
- Félreértesz Sesshoumaru-san – mindenkinek feltűnt hogy Zadei nem a nagyúr megszólítást használja, csupán a kötelező tisztelet jelét ragasztja a kutyaszellem neve mögé - Én csupán azt nem szeretném, hogy jegyesemnek becsületén csorba essen…
- Talán akkor meg tanulhatnád türtőztetni magad Zadei-san!
Az eddig szinte barátságosnak tűnő beszélgetés azonnal vadabbá váltott.
- Semmi közöd hozzá Sesshoumaru, a saját asszonyoddal kéne foglalkoznod! Most pedig hagyd el Seya Hime házát!
- Felejtsd el! A hercegnő hívott meg, nem bánthatom meg azzal hogy elutasítom! – a démon akaratlanul megengedett magának egy vigyort – Sajnálom, hogy hiába fáradtál…
Zadei előre lendült, minek következtében minden távolság megszűnt a két férfi között. A kvantói a tőle telhető leghalkabban sziszegte vetélytársa arcába.
- Tudom, mit akarsz, de nem engedem, hogy egy ujjal is a hercegnőmhöz érj!
- Majd pont egy magadfajta mondja meg mit csináljak! – az arany szempár fenyegetően összeszűkült, mire Zadei hátrébb lépett kettőt.
- Lehet, hogy Suwatari képes szemet hunyni ez felett… Talán túl gyáva és ezért. De én nem félek tőled, és hidegvérrel megöllek ha még egyszer a menyasszonyom közelében látlak! – hírtelen repültek elő hüvelyükből a szabják.
- Akár most rögtön elkezdheted! – Sesshoumaru válaszul a Toukijint vonta elő.
- Elég! –Seya akkorát ordított amekkora a torkán kifért majd a két férfi közé lépett – Ha olyan ostobák vagytok, hogy mindenáron összeakarjátok verni egymást hát tegyétek. De nem az én házamban, nem az én udvarom, nem az én telkemen! – csak egy villanás volt a két szabja zörögve hullott földre odakint az utcán, a Toukijin pedig egy könnyed mozdulattal eltűnt a házban.
Ez kevésnek bizonyult, a két démon még mindig morogva egymást figyelte, szinte ügyet sem vetve a lányra vagy fegyvereik eltűnésére.
- Nem hagylak Seya Hime közelébe, hogy bemocskold őt!
- A magad nevében beszélj, én soha nem tennék vele olyant amit nem akar… Veled ellentétben!
- Ő is akarta volna… De ez már több a soknál, most véged!
- Csak a szád jár baka, puszta kézzel sosem mernél nekem támadni. Úgyhogy itt az ideje, hogy visszamenj a palotába. Nem hagyom, hogy elrontsd Seya utolsó estéjét… hiszen az elkövetkezőket úgy is elfogod…
Egy pillanatra csend lett. A két démon kitartóan egymást nézte, Aiko és Kiri az egyik ajtó mögül kémlelt ki, Seya csupán dühösen várta a következő lépést.
- Gyönyörű nő igaz? – Zadei kérdése egy másodpercre eltűntette a magabiztosságot az inuyoukai arcáról – Gyönyörű nő ugye? Szebb, mint a fajtánkból bármelyik asszony. Legalább is mi így látjuk… Te is magadnak akarod, és én is… De a sors nekem rendelte. Fogadd el Sesshoumaru te sosem kerülhetsz a közelébe! – a démon kiegyenesedett, majd a hatás kedvéért még a tekintetét is elfordította.
Erre a kutyaszellem is kiegyenesedett, maga előtt összefonta karjait, majd figyelte mikor néz újra rá a másik. Zadei a nagy csöndre végül visszafordult, mire egy elégedett mosollyal találta szembe magát.
- Hidd el, már közelebb kerültem hozzá, mint amennyire te valaha is szeretnél…
A levegő újra szikrázni kezdett, de még mindig nem ugrottak egymásnak. Seya kezéből még a kard is kidőlt, ezzel együtt hihetetlenül szellemes arckifejezés ült ki arcára. „Úgy veszekednek, mint két kisgyerek! Épp hogy csak a nyelvüket nem öltögetik egymásra!” – ám mire összeszedve magát felnézett, a csata váratlanul elkezdődött.
Vérpiros karomtámadás szelte a levegőt, de még pislognia sem maradt ideje azonnal jött a válasz.
- Dokkasou!
- Iie!!! – Seya éppen az utolsó pillanatban lépett közbe.
Félúton hírtelen kék fényfal jelent meg a csatázók között, ami gond nélkül elnyelte mint a két támadást. Sesshoumaru mérgesen pillantott a lányra, ám dühe azonnal saját magára irányult. „Nem lehet! Megint az erejét használja! Baka… baka! Hát nem ez ellen kéne tennem inkább valamit?”– szisszenve fordult el, ahogy a nő testét körülvevő kék aura egyre erősebbé és vakítóbbá vált. Seya nyakán teljes ragyogásával égett a jegy: Istennő.
- Mondtam, ma itt nem fogtok harcolni! Nyugalomban akarom eltölteni ezt az éjszakát!
A két férfi csupán annyit érzett, számukra leküzdhetetlen erő ragadja meg testüket, miközben az erős fénytől elvakulnak. Mire ismét átvette a helyét az éjszakai sötétség már senki nem volt az udvaron.
- Mit csináltál? – kérdezte Sesshoumaru, mikor visszanyerve látását a szobában megtalálta Seya alakját.
- Mit csináltam volna? Visszaküldtem a palotába. – a nő neki háttal állt – Ez lesz a szobád. Most pedig menj fürödni…
A hercegnő kilépett a nyitott shoujin ám a démon utána iramodott és visszahúzta. Ahogy egyik kezével a csuklóját másikkal a lány derekát elkapta már érezte milyen gyenge is valójában.
- Engedj el! – a lány fáradt hangon tiltakozott, ám hátra tántorodott.
Szerencséjére egy valódi falnak így az megtartotta súlyát.
- Ne használd többet az erőd! Látod mit tesz a testeddel! – Sesshoumaru már a lány mindkét csuklóját fogta. Mintha csak szavait igazolni akarná Seya hírtelen köhögni kezdett, amit alig tudott elnyomni.
- Ugyan… nem te fogod megmondani, mit csináljak! Csak legyengült az életerőm ennyi az egész. Hagyjuk ezt.
- Úgy beszélsz, mintha ez semmiség lenne!
Seya újra köhögő rohamot kapott, de hamar úrrá lett rajta.
- Mert az. Nagyjából értem már a képességeim, ugyanis az éjjeli harc előtt a Goshinbokunál meditáltam. Tudom, hogy félig isten vagyok és azt is tudom mivel jár ez! Vigyáznom kell az életerő szintemre különben…
- Olyan ostoba vagy! – a youkai magához akarta ölelni a lányt, ám ő nem engedte.
- Most eressz el. Elegem van belőled is…
- De…
- Elegem van abból, hogy te és Zadei úgy veszekedtek rajtam, mintha csak egy darabka tárgy lennék. És igaza van, nem kéne itt lenned! És főleg nem kéne minden ostobaságot beszélned!
- Seya?
- Nem vagyok a te tulajdonod sem, és semmivel sincs több közöd hozzám, mint neki! – a lány kísérletet tett arra, hogy ismét elhagyja a szobát.
- Ez nem így van! – a nő háta keményen koppant a falon – Nem érdekel, ha rájöttél, hogy nem ezt akarod, de akkor mond azt! De te is tudod, hogy ez nem így van! Az enyém vagy azóta a nap óta, hogy odaadtad magad nekem 15 éve!
A démon felemelte a hangját mikor beszélt, így a beálló csend még erősebb lett. Az állólámpa fényében figyelték egymás arcát.
- Tévedsz! Én nem az a lány vagyok. Én nem vagyok a tiéd… - Seya lassan mérgesedni kezdett, el akarta lökni a démont, ám az előbbi akciózása és két elő test párhuzamos mozgatása teljesen kifárasztotta. Most valahogy még sem rémült meg, ismét kísérletet tett, arra hogy kicsusszan a fogásból, de ismét csak háta csapódott neki nagy erővel a falnak.
- Akkor lennél az enyém, amikor csak akarom! És te nem tiltakoznál! – a szellem elszántan nézett a szikrázó kék szemekbe, majd válaszul a lány újabb szabadulási kísérletére könyörtelenül szájon csókolta őt.
A hercegnő vadul próbált szabadulni, de a férfi sokkal erősebb volt nála. Csuklóit a feje mellett a falhoz nyomta, miközben testével is elállta az útját. A csók, amit kapott követelőző és féktelen volt, küzdött ellene de legszörnyűbb rémületére teste egyre inkább feladta a harcot. Lassan élvezni kezdet az egészet. Akármennyire is küzdött lassan viszonozni kezdte, de ahogy erre rájött ismét szabadulni kezdett. Egy pillanatra úgy tűnt a férfi elengedi, ám a következő pillanatban még akaratosabban követelte magának, s egyik karját elengedve keze lassan becsúszott a selyem yukata alá.
- Seya-san a fürdő… - Aiko kővé dermedten állt meg a félig nyitott ajtóban.
Kellett egy pillanat mire felfogták a lány jelenlétét, s a démon csak akkor vált el a hercegnő ajkaitól kissé lehajtott fejjel. Egy gyors mozdulattal visszahúzta a nő vállára az addigra lehúzott ruhát, de mást nem mozdult. Hosszú ezüst haja eltakarta elfordított arcát így nem lehetett tudni ő mit gondol. Kínos hosszú csend lett. A lány csak bámulta őket. Bámulta szeretett Seyáját, ahogy a zihálva, elgyengülten a falnak támaszkodva, zavart tekintettel esdeklően rápillant. A kép magáért beszélt. Aiko rettentően megrémült, nem igazán értette, hogy mi történt.
Sesshoumaru lassan elengedte a lány kezét, majd ellépett tőle. A hercegnő összeszedte vonásait, majd erőtlenül a lányra mosolygott.
- Aiko kérlek… Sesshoumaru mindjárt megy fürdeni!
Aiko még mindig rémülettel szemeiben bólintott, majd kirohant az ajtón.
Vad csattanás visszhangzott a szoba csendjében, ám a démon nem mozdult. Érezte, hogy ezt a pofont megérdemelte. Szemeit lehunyta, nem nézett a lányra, kinek jobbja még mindig az arcán pihent. Várta a szidalmakat, melyeket Seya jogosan a nyakába fog zúdítani. De ez nem következett be, a jelentéktelen kis fájdalom csípő érzését, hamarosan édes bizsergés váltotta fel, ahogy a lány lassan végigsimította a szellem arcát. Erre már ő is felnézett.
- Olyan bolond vagy… Tudom mért akartad… de ne aggódj értem, magamtól is rendbe jövök… - a lány megfordult és kilépett a helységből.
Folytatás következik…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
